Nyaralni voltunk

Alig egy hete jöttünk haza a nyaralásból. Mivel a képzésem szünetel - ebben a nagy melegben nem is baj - gondoltam beszámolok a nyaralásról.

Úgy kezdődik, hogy anya és apa gazdi elkezd táskákba pakolni, itt már érzem, hogy valami készülődik és nagyon figyelek. Amikor előkerül a kék nagy táska, mindig ebbe teszik az én cuccaimat, amikor utazunk, kezdek izgatott lenni. Figyelnem kell, hogy semmi se hagyjanak itthon. A lista fontos: etető, itató tál, a kajám, kakiszedő zacskó, a játékaim, jutalomfalat, és az alvókám, jelen esetben az elefántom.

Bepakolunk az autóba és irány a nyaralás, ez nagyon jó dolog. Együtt menni valahova mindig nagyon jó dolog. Idén az Őrségbe mentünk, egy házat béreltek a gazdiék közösen barátokkal, szerencsére a gyerekek idén is csatlakoztak. Ez nagyon boldoggá tett, mert tudtam, hogy akkor sok izgi játék vár rám.

De amire igazán nem számítottam, hogy új barátságot kötök egy macskával, akit Toninak hívnak. Először kicsit féltem tőle. Az otthoni macska barátom, Béla megtanította, hogy jobb tartani ezektől a négy lábúaktól, de szerencsére Toni jó fej volt, és segített az idegen macskákat elüldözni a kertből, így kevésbé voltak félelmetesek.

Egy dolog volt rossz ebben a kapcsolatban, kiderült Toninak valami férges baja van, gazdiék valami ilyesmit magyaráztak. Toninak is adtak valami gyógyszert, és megígérték, hogy ha hazaérünk én is kapok. Így is lett, ennek annyira nem örültem, ráadásul, még két hét múlva meg is kell ismételni. Na mindegy, de azért megérte.

Egy hetet voltunk, sokat játszottam, úsztam, kirándultam, mondhatom igazán jó nyaralás volt, és szerintem a képek magukért beszélnek.

Bemutatkozás

2009 február 1-én láttam meg a napvilágot 3 testvéremmel együtt. 8 hetesen egy nagyon kedves pár érkezett hozzánk, úgy éreztem velük kell mennem és ezt jeleztem is nekik, így hazavittek.
Ennek már több mint 4 éve.
A sok-sok év alatt rengeteg minden történt.

Kicsi koromban táskában hordoztak ide-oda, zajos járművön, munkahelyre. Azt mondták, amíg meg nem kapok minden szurit, addig így lesz. Aztán végre a saját a lábamon mehettem, de szerencsére akkor sem hagytak otthon, valamelyikük mindig vitt magával, így sok kedves emberrel találkoztam

Hamar kiderült számukra, hogy imádom a hasam, bár ez nem újdonság, ha nem mondtam volna beagle vagyok. Mi beagle-ik, ellentétben a többi kutyával, nem azért eszünk, hogy éljünk, hanem azért élünk, hogy együnk.

Cserébe egy kis jutalomfalatért bármit hajlandó vagyok megtanulni. Néha felpörgök ugyan, és ha nem kapok instrukciót, és kaját látok, egyszerre bemutatom az összes trükkömet, ezt nem igazán szokták szeretni. De hát a kajáért bármit.

Idén kezdett izgalmasság válni az életem. Anya gazdi, azt mondta, hogy annyira szeretem a gyerekeket (ez igaz, olyan jó fejek mindig megsimogatnak és mindig hajlandóak velem játszani, ki ne szeretné őket), szóval azt mondja, ezzel kéne valamit kezdeni. Nem igazán értettem, hogy mire gondol.

Pár hét múlva azonban kiderült. Nagy hideg volt arra emlékszem, jó sokat autóztunk és egy teljesen idegen helyen szálltunk ki a kocsiból. Egyszer csak megjelent egy lány kerekesszékben egy fura kinézetű hiperaktiv kutyával (elsőre nem voltam túl szimpi neki), mármint a kutyának), és embert sem láttam még ilyen fura szerkezettel, de nem volt túl félelmetes. Majd jött még egy fiú is, ugyanilyenben ült, kezdtem aggódni, de azért erőt vettem magamon és odamentem megnézni, nem bántott.
Aztán bementünk, ahol egy harmadik lány elkezdett mindenfélét csinálni velem. Megfogdosott, megsimogatott, bírtam, mert közben adott kaját is. Végül a Ricsi nevű, azt mondta, hogy megfelelek, próbáljuk meg.

Hát így kezdődött. Terápiás tanuló segítőkutya lettem a NEO Magyar Segítőkutya Egyesületnél.
Azóta már van nagyon szép hámom, voltunk mindenféle rendezvényen és folyamatosan készülünk az első úgynevezett temperamentum vizsgára.

Ez a nagy fordulat adta, hogy kezdjek el naplót írni. Hiszen eddig csak éltem a családi kutyák hétköznapi életét, de most már valami más leszek, segíthetek én is. Már nagyon várom.

Nyafi