Terápiás kutya lettem

Képzeljétek sikerült.
Most már az én hivatalos besorolásom is Terápiás segítőkutya.
December 11-ei vizsgával váltam hivatalosan azzá, amire hónapok óta készülünk anyagazdival.
Már egy ideje szerettem volna beszámolni a vizsgáról, csak anyagazdi állandóan a gépen lógott, mert a habilitációs kutyakiképzői vizsgájára készült. De jelentem az is sikerült.

De térjünk vissza a vizsgámhoz. Először szeretnék köszöneteket mondani. Köszönet illeti a Gyermekek házát (http://www.gyermekekhaza.hu/), ahol a nagyszerű 4. osztályos tanulókkal készülhettünk, nélkülük és szeretetük nélkül nem sikerült volna. Természetesen ugyanekkora köszönet illeti, az igazgatónőt Kókayné Lányi Mariettát, aki szerintem jobban izgult értünk, mint mi magunk.
Köszönjük még Loványi Eszternek és Kukunak, mert nagyszerű partnerek voltak a felkészülési órákon, mint tanulótársak.
És persze nem utolsósorban Mányik Richárdnak a NEO Magyar Segítőkutya Egyesület elnökének, akik foglalkozott velünk és képzett minket, hogy minden simán menjen.

Magáról a vizsgáról annyit szeretnék elmesélni, hogy jó magam nagyon élveztem a feladatok végrehajtását, hiszen, mint köztudott imádok gyerekek között játszani, ha ehhez jó adag simogatás és kaja is társul, akkor aztán végképp.
Voltak pacsi adós feladataim, és mivel nagyon bátor gyerekekről van szó simán kérték búcsúzáskor a dupla pacsit is, pedig azt nem mindenki meri bevállalni. A kedvenc feladatunk továbbra is az maradt, amikor körém gyűltek és a kihúzott kártyák alapján testrészeimet mutogatták, érintették meg, a végén egy hatalmas adag simogatással jutalmaztak meg.

A vizsga után még csináltunk egy nagy közös osztály fotót is.
Jöjjenek a képek.

A kedvenc feladatunk

Futkározás

Kukus és Nyafi :)

Az osztályunk

Terápiás vizsgára készülök

Arról már meséltem, hogy terápiás vizsgára készülök. És a temperamentum vizsgám már meg is van.
De pár hete ténylegesen elkezdtem a felkészülésemet a vizsgára, ami azt jelenti, hogy járunk anyagazdival foglalkozásokat tartani gyerekeknek.

Egy 25 fős 4.-es osztályba járunk, ahol ép gyerekek járnak együtt egy fogyatékkal élő társaikkal. Ebbe az osztályba több hallássérült (siket) gyerek és egy értelmi fogyatékos fiú is van. Nagyon szép látni, hogy hogyan támogatják az ép gyerekek fogyatékos társaikat, hogyan örülnek egymás sikereinek a foglalkozásokon.

Nekem sem volt könnyű elsőre, hiszen a hallássérült gyerekek máshogyan beszélnek, a vezényszavak kicsit máshogy hangzanak, de pár alkalom után azért belerázódik az ember kutyája, ha nagyon figyel, és jó látni az örömüket, hogy nekik is megcsinálom, amit kérnek.

Többféle feladatot gyakorlunk, az első, amikor megérkezünk mindenki odajön üdvözölni, pacsit kérnek, amit nagyon szívesen adok, cserébe pedig simogatással és fini falatokkal jutalmaznak.

Van futkározós feladat, amit kutyás körökben mancsfoglalónak hívunk, kicsit hasonlatos a székfoglalóhoz. Ez elsőre nehezen ment, mert a gyerekek körülöttem futkároztak, nekem pedig egy helyben kellett maradnom, pedig szívesen szaladtam volna én is.

A kedvenc feladatom, amikor anyagazdi és a gyerekek körém ülnek, miközben én lefekszem a földre. A hámomra ragasztott zsebekben ilyenkor izgalmas feladatok várnak rájuk. Húznak egy kártyát, amin szerepel egy testrészt. Ezt először magukon kell megmutatni, utána meg rajtam. A gyerekek is nagyon szeretik ezt a részt.

Ezeken kívül csinálunk más feladatokat is, de ezek számomra a legizgalmasabbak.
Remélem a vizsga is jól fog sikerülni. Drukkoljatok.

T meg én

Pár hete T néhány napra beköltözött hozzánk. Ő az egyik tanuló társam, egy border collie, aki hamarosan szintén terápiás segítőkutya lesz, mint én.

Először nem voltam, teljesen elragadtatva az ötlettel, hogy T jön hozzánk, és nem én leszek az egyetlen kutya, aki élvezheti a gazdik szeretetét. Bár nem kellett hozzá sok idő és megváltozott a véleményem. Mégiscsak jó ha van otthon még egy kutya társ.

Többek között lehet vele szövetkezni Béla ellen (mint korábban említettem ő a macska lakótársam). És ha gazdiéknak nincs kedve játszani, T bármikor kapható volt egy kis birkózásra. Így nagyon gyorsan eltelt az a pár nap. Voltunk kirándulni erdőben, ahol nagyot kergetőztünk, étteremben, ahol kipihentük ez erdő fáradalmait.

Őszintén szólva, ha nem lenne ilyen kis fiatal még talán bele is tudnék szeretni, de hát ő még nagyon kis fiatalka kan. De psszt, jobb ha ezt nem tudja meg, úgyis letagadnám.

És íme néhány fotó.

 És egy videó arról, hogyan is játszottunk együtt

Vonzások és állatságok

Azt hiszem a most következő képekhez nem kell sokat hozzáfűzni.
Anyagazdi azt mondja időnként jó a fajok közti kommunikáció, én megpróbáltam. Cuki voltam, ahogy szoktam. De csak nyelvnyújtogatást kaptam.

Budakeszi érzékenyítő program

Rengeteg minden történik velem azóta, hogy meg lett a temperamentum vizsgám.
November 8-án a Nagy Sándor József Gimnáziumban voltunk az egyesülettel érzékenyítő programot tartani 14-15 éves korosztály számára.
Az egyesület a Norvég Civil Támogatási Alaptól nyert pályázaton a "Beszéljünk nyíltan a fogyatékossággal" című programjával. A program keretén belül országos szinten több óvodába, iskolába és munkahelyre is el fogunk látogatni, hogy megmutassuk az ép embereknek, hogy a fogyatékkal élők is ugyanúgy élik hétköznapjaikat, mint mindenki más, csak esetlegesen más problémákkal kell megküzdeniük.
A program egyik ilyen állomása volt Budakeszi.
Kamaszok révén kicsit lassabban oldódtak a fiatalok, mint ahhoz én szokva vagyok, mondjuk kisgyerekek esetén, de minden cukiságomat latba vetettem, hogy megkedveljenek. Ebben persze segítségemre volt Joya is, mivel a terápiás segítőkutyákról szóló részt ketten csináljuk.

Velük volt még aznap Kuku (a hangjelző kutya) és T, aki szintén tanuló terápiás segítőkutya.

Hosszúra sikeredett ez a pénteki nap, ugyanis délután megkezdtem felkészülésemet a Gyermekek Házában a második körös, a már tényleges terápiás vizsgámra. Erre a vizsgára, Kukuval együtt készülünk, mert amellett, hogy ő már vizsgázott segítőkutya, most szeretné a terápiás vizsgát is letenni.
A gyerekek nagyon helyesek, 4. osztályosok és 25-en vannak. Nagyon szeretem ezeket, a felkészüléseket, mivel köszönéssel indulunk, ami azt jelenti, hogy mindenki odajön hozzám, kér egy pacsit és cserébe én kapok jutalomfalatot. Néha hülyéskedek is egy kicsit a gyerekeknek, mert olyankor jókat nevetnek rajtam és végül is az cél, hogy mindenki jól érezze magát.

Végül pedig csatolok néhány képeket a budakeszin folyó munkáról.

Temperamentum vizsga

Éljen, éljen, éljen.
Az első nagy próbatételen túl vagyok, hogy igazi terápiás kutyává válhassak.
Október 24-én letettem az első vizsgámat Lakitelken, ahol épp kutyás táborban voltunk a többiekkel.

Több fronton is bizonyítanom kellett rátermettségemet.
Azt nézték mennyire bírom, ha "fura" hangoskodó emberek egyszerre jönnek, minden kérdezés nélkül simogatnak. Kaját adnak, közben zajonganak, vagy épp kaját vesznek el tőlem.

Mondhatni egészen jól bírtam, kaptam sok dicséretet is, anyagazdi és apagazdi is nagyon büszke volt rám.
Igaz péntekre már nagyon elfáradtam, de menni kellett még Noszvajra a hétvégére. De annyira nem bántam, végre együtt volt az egész család.

Gratulálnom kell a velem vizsgázóknak is, akik közül többen szintén nagyon ügyesen vették az akadályt.
Így együtt folytathatjuk a felkészülést.

A táborunk is fantasztikusan sikerült, a gazdikat érzékenyítő , minket kutyákat játékos feladatok várták.

Voltak ügyes fotósok is. Rólam is lőttek pár szuper képet, ezekkel búcsúzom.

Sérülés a hétvégén

A hétvégén rosszalkodtam kicsit.
Ez biztos azért is van, mert mostanában felborult az életem. Először anyagazdi tűnt el jó pár napra, aztán épp, hogy újra együtt lett a család, apagazdi ment el. Nem tudtam ezeket hova tenni.

Jól is jött, hogy anyagazdi vasárnap elvitt agilityzni, így a feszültségemet végre volt hol levezetnem.
Igen ám, de amíg anyagazdiék pályát állítottak én külön utakat fedeztem fel a kutyasuli melletti kiserdőben, izgi szagok vonzottak arra, a gyengébb gyomrúak kedvéért nem fejteném ki részletesebben, de mit tegyek kopó vagyok. Sajnos nem vettem észre az üvegszilánkokat, így egy elvágta a talpam.

Próbáltam nem szólni anyagazdinak, mert nem akartam lebukni. De hát eléggé vérzett, meg kicsit fájt is, így amikor elkezdtünk edzeni és vártam az indító parancsot, felemeltem a fájós lábam, anyagazdinak persze rögtön feltűnt és megnézte. Letörölgette a vért róla, jeleztem neki, hogy jól vagyok inkább edzünk már.

Közben rájöttem, nem is baj, hogy kiderült a sérülés, hiszen majd alkalomadtán tudok erre hivatkozni.

Jót edzettünk, teljesen kifáradtam, hazafelé az autóban el is aludtam.
Jó volt hazaérni, apagazdi még ugyan sehol, de jöttek vendég, és amit imádok, beszélgetés közben falatoztak így megpróbáltam minden csáberőmet bevetni egy kis falatért.

Persze anyagazdi rám szólt, hogy fejezzem be, és menjek a helyemre. Miközben elindultam kifelé a konyhából jött az ötlet, jaj de hát nekem fáj a lábam. Gyorsan sántikálásra váltottam és mikor anyagazdihoz értem leültem és szomorúan nézve felemeltem a lábam, hogy mennyire fáj.
Hát, sajnos nem jött be, csak nevetett rajtam, mint aki számított erre, nem is értem, pedig ha fáj valamim és szólok mindig aggódik, vigasztal, finomságokkal halmoz el, most meg csak valami picit csípőssel kenegeti a mancsom, mondván, hogy nehogy elfertőződjön a seb.